"Űrutazásokról álmodunk, de nem mibennünk van-e jelen a világmindenség? Nem ismerjük szellemünk mélységeit. A titokzatos út befelé vezet. Sehol máshol, csakis bennünk van meg az örökkévalóság a maga világaival, a múlt és a jövő. A külvilág pusztán árnyékvilág, amely a fény birodalmába veti árnyait."
(Novalis)

"Még nagyon fiatal ember, karcsú termetű, finom arcú, szemében csodálatos kifejezéssel, amikor tűzzel, leírhatatlanul sok tűzzel beszél valami szépről... Nem az igaz a lényeges számára, hanem a szép - egy este vad tűzzel adta elő nekem azt a véleményét, hogy a világon nincs semmi rossz, s hogy minden ismét az aranykorhoz közeledik. Sohasem láttam még így az ifjúság derűjét... Nagyon vidám, nagyon puha, és most még minden formát felvesz, amit ráerőltetnek... Sejteni lehet benne azt, ami a jó, talán a nagy lírai költőt teszi: az eredeti és szép érzésmódot és fogékonyságot az érzelem minden árnyalata iránt." (Friedrich Schlegel)

"Magas volt, karcsú és nemes modorú. Világosbarna haját leomló fürtökben hordta. Barna szeme derült és ragyogó, arca színe, főként okos homlokáé, szinte áttetsző. Kedélye állandóan vidám és jóindulatú. Arcának rajza és kifejezése erősen emlékeztetett János evangelistáéra, ahogyan Albrecht Dürernek azon a fölséges vásznán látjuk, amelyet Nürnbergben és Münchenben őriznek. Nyoma sem volt benne hiúságnak vagy intellektuális önteltségnek, távol állt tőle bármiféle modorosság vagy képmutatás - ember volt a szó legigazibb értelmében, egy magasztos, halhatatlan szellem legnagyszerűbb és legtisztább megtestesülése...Miként a beszélgetések során legszívesebben a kedély mélységeit tárta fel és láthatatlan világok régióiról társalgott, úgy egyszersmind boldog is volt, mint egy gyermek, elfogulatlanul tréfálkozott, és a társaság vidámságaiból is kivette részét." (Ludwig Tieck)

"Novalis 1772. május 2-án született. Valódi neve Hardenberg volt. Egy fiatal lányba volt szerelmes, aki tüdőbajban szenvedett és halt meg. E szomorú történet áthatja minden írását - élete csak álmodozó elmúlás volt, s ő is tüdőbajban halt meg 1801-ben, mielőtt betöltötte volna huszonkilencedik évét és befejezhette volna regényét... Novalis mindenütt csak csodákat látott, és kedves csodákat; kihallgatta a növények beszélgetését, tudta minden fiatal rózsa titkát, azonosította magát végül is az egész természettel, és mikor ősz lett és lehullottak a levelek, meghalt." (Heinrich Heine)


"A huszadik század újraéledt metafizikus gondolkodása egy alakuló nagy gondolatrendszer, egy a valóság minden ágát átfogó filozófia bontakozó körvonalait látja művében; naplója, levelezése, töredékei mutatják folytonos fejlődését, »vándorlását«  az eszményi egység felé...Alakja köré a halála óta eltelt majdnem másfél század valóságos mitológiát szőtt:  szeretjük mint a tizenhárom éves Sophie rejtett szerelmesét, mint a romantikus éjszaka vándorát képzelni magunk elé - őt, aki mindig és mindenben a fény és az értelem felé tört, s aki a nyájas házi boldogság álmait dédelgette szívében - őt, a pontos és buzgó tisztviselőt, a gyakorlati érzékű jószágigazgatót - őt, aki előbb családfő akart lenni, mert a jó polgárt csak a család keretében tudta elképzelni, s az ember számára kiosztott » égi szerepet« ebben látta: » Für die Menschen zu leben und Gutes zu tun, wo ich kann« .

Sophie halála rettenetes csapás volt, hiszen mint leveleiben írta, lélekzeni sem tudott anélkül, hogy rá ne gondolna, képe lelkébe vésődött, - »ich habe mein Ich mit Ihrem Bilde amalgamiert« - énje kulcsának, énje lehelletének nevezi őt, s egynek látja mindazzal, ami legdrágább előtte, vágyaival, törekvéseivel, tanulmányaival...s amikor bekövetkezik a tragédia, fájdalma orvosolhatatlan: eddig a hajnalpírba nézett, s most egyszerre rászakadt az éj...de a halállal nem viaskodik...amit érez, valóban az, amit a legszebb, éjszakához intézett himnusz címe mond: »Sehnsucht nach dem Tode« - honvágy ez, szelíd, tiszta, szinte nyájas és békés, telve a túlnani találkozás bizodalmával". (Rónay György)

"A jénaiak szemefénye, büszkesége és kedvence a fiatal Novalis (Friedrich von Hardenberg) megható szépségű alakja. Novalis élete olyan, mint egy tökéletes romantikus novella... Egészen fiatalon beleszeret egy lányba, aki úgyszólván gyermek még, akár Dante Beatricéja, és meghal, mint Dante Beatricéja. Novalis utána akar halni; nem követ el öngyilkosságot, hanem a szellem mágiája útján akar szabadulni az élet kötelékeiből, utána akar hervadni szerelmének. Úgy él, mint aki már a másik világ, az éjszaka, a halálbirodalom polgára. De az évek múlnak, az ifjúság győzedelmeskedik a legfájdalmasabb veszteségen is, Novalis újra szerelmes lesz, újra kedvet kap a munkához, a jövőhöz - és ekkor meghal, egészen fiatalon, halálos ágyán is megőrizve, Fr. Schlegel tanúsága szerint, »leírhatatlan derűjét«... 


"Hűséggel s búval teli gyermek/Idegen honba űzve ki/Újat s pompást szívesen elvet/S csak a régit szeretgeti" - így írja le magát Novalis. Mint gyermek élt az idegen országban, a felnőttek között, gondolkozása és írásai valami csodálatos, zseniálisba növekvő játék emlékei; amihez nyúlt, felragyogott körülötte, mint valami nagyon szép és fantáziagazdag gyermek körül...Novalisban különös módon keveredik az érzelmi panteizmus a természettudományért való új lelkesedéssel. Mindenekelőtt a természet titkai, törvényei érdeklik, amelyek kezdenek igazán megvilágosodni a kutató elme előtt...segítségükkel költészetté akarja varázsolni az egész természetet, mert számára a költészet a világ értelme... írásai a romantika bibliájává váltak, s joggal tartotta róluk az irodalmi közvélemény, hogy egyedül belőlük rekonstruálni lehetne a romantika egész kultúráját. Ha egyáltalán lehet romantikus lelkialkatról beszélni, Novalis valóban az volt...


A » vad tűz«, amelyet Schlegel megérzett a tizennyolc éves Novalisban, beragyogja egész tragikus életútját. Talán éppen azért, mert a sors oly rövid időt szabott ki számára, intenzív sűrítettséggel él és érez, felfokozott érzékenységgel fogad magába minden élményt, szenvedélyes érdeklődéssel igyekszik behatolni az emberi tudás egyre szélesebbre táruló birodalmába - egyszóval egy hosszú emberélet belső tartalmát zsúfolja be abba az egy évtizedbe, amelynek lázas lobogása felemésztette életét. Talán ezért van az, hogy Novalis lelkében minden feltétlen, korlátlan és végletes; fenntartás nélküli rajongással adja oda magát egy-egy érzésnek, eszmének vagy ideálnak... Nagy regénye, a Heinrich von Ofterdingen is töredék maradt. A középkor virágban és dalban gazdag tájain bolyong hőse és keresi a Kék Virágot, amely az egész német romantika jelképe lett: a messzeségek és elérhetetlenségek virágát, az örökké elhívó vágynak kék virágát, az ifjúságét." (Halász Előd - Szerb Antal)