NOVALIS
(Friedrich von Hardenberg, 1772-1801)
Lied aus Heinrich von Ofterdingen/Dal a Heinrich von Ofterdingenből
Wenn nicht mehr Zahlen...
Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren
Sind Schlüssel aller Kreaturen,
Wenn die, so singen oder küssen,
Mehr als die Tiefgelehrten wissen,
Wenn sich die Welt in's freie Leben,
Und in die Welt wird zurück begeben,
Wenn dann sich wieder Licht und Schatten
Zu ächter Klarheit werden gatten,
Und man in Märchen und Gedichten
Erkennt die ewgen Weltgeschichten,
Dann fliegt vor Einem geheimen Wort
Das ganze verkehrte Wesen fort.
Mikor a számok...
Mikor a számok, ábrák, tények
Már nem kulcsai minden lénynek,
Mikor ki dalra, csókra ébred,
Többet tud, mint a tudós vének,
Szabad élet jön a világba,
S a világ visszatér önmagába,
Mikor újból a fény s az árnyak
Tiszta egésszé összeállnak,
S forrása lesz versnek, mesének
Az egy-örök világtörténet,
Akkor egy titkos szó is elég,
hogy elszálljon a kifordult-lét.
(Fordította:
Eszes Boldizsár)
Heinrich von Ofterdingen
Első rész: A várakozás
Első fejezet (részlet)
Szülei már nyugovóra tértek és aludtak, a falióra egyhangúan ketyegett, a zúgó szél zörgetett az ablakokon; a szoba fel-felderengett a hold fényében. A fiú nyugtalanul hánykódott fekhelyén; az idegenre s annak történeteire gondolt.
"Nem
a kincsek ébresztettek ilyen kimondhatatlan kívánságot bennem - tűnődött -;
a
bírvágy idegen tőlem; hanem a kék virágot szeretném látni. Ő jár elmémben
szüntelen, és nem tudok mást kitalálni, sem elképzelni. Soha még nem fogott el
ilyen érzés: mintha csak álmodtam vagy egy másik világba szenderültem volna,
mert ahol eddig éltem, ebben a világban ugyan ki vesződött volna virágokkal;
ilyesféle, virágnak szóló, furcsa szenvedélyről sohasem hallottam azelőtt.
Vajon honnét is jöhetett az idegen? Sohasem láttunk embert, hozzá hasonlót; mégsem fogom fel, miért hogy csak engem ragadott el annyira beszéde: hiszen a többiek ugyanazt hallották, mégsem érezték azt, amit én. Még csak nem is beszélhetek senkinek erről a csodálatos állapotról! Áradó gyönyörűséggel vagyok telve; s csak ha nem érzem jelenvalónak a virágot, akkor fog el egy mélységes, benső késztetés: meg nem értheti senki. Hiszem, hogy meg is tébolyodnék, ha nem látnék és gondolkodnék ily tisztán és világosan; azóta minden sokkal közelebb került hozzám.
A fiú
lassacskán elmerült édes ábrándjaiban, és elszunnyadt. Beláthatatlan távolokról
és ember nem járta, vad vidékekről álmodott elébb. Tengeren kelt át felfoghatatlan
könnyedséggel; csodás állatokat látott; sokféle-fajta emberrel élt együtt, hol
háborúkban, ádáz tusákban, hol csendes kunyhókban. Fogságba esett, siralmas
nyomorúságba. Soha nem ismert magasságba csapott föl benne minden érzés.
Végtelenül színes életet élt át; meghalt és visszatért; a leghőbb szenvedéllyel
szeretett, majd szerelmétől örökkétig elválasztatott.
Végre
virradatkor, amikor felderengett az ég, lecsillapult a lelke; tisztábbak és
maradandóbbak lettek a képek. Úgy sejlett, mintha setét erdőt járna magányosan.
Csak ritkán csillant át a napfény a zöldellő szövedéken. Csakhamar egy fölfelé
vezető sziklaszurdokhoz ért. Mohos köveken hágott föl, amelyeket egy régvolt
áradás vetett a mélybe. Minél magasabbra jutott, annál világosabb lett a vadon.
Végül egy kis tisztáshoz ért, amely a hegy hajlatában feküdt. A tisztás mögött kőszál
magaslott, amelynek lábánál ő megpillantott egy nyiladékot, ez pedig egy
sziklába vágott folyosó elejének látszott.
A folyosóban kényelmes volt a járás;
tágas terembe vitt, amelyből világosság csillamodott felé már messziről.
Belépve
roppant sugárnyalábot látott, amely mintha szökőkútból lövellt volna egészen a
boltozat legmagasáig, és odafönt miriád sziporkára porlott szét, amelyek alant
egy nagy medencébe hullottak; ragyogott a sugár, mint a lángra gyúlt arany;
semmi nesz nem hallatszott; szentséges csend foglalta körül a pompázó
színjátékot. Ő pedig odament a medencéhez, amely végtelen sok színben hullámzott
és remegett. Bevonta mindenütt a barlang falait ez a folyadék, amely nem forró,
de hűvös volt, és a falakra csupán tompa, kékes fényt vetett.
Kezét a
medencébe merítette, s benedvesítette ajkát. Mintha szellemlehelet járta volna
át; erősnek és megújhodottnak érezte magát bensejében. Ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy megfürödjék; levetkezett, és a medencébe lépett. Olybá tűnt, mintha
napszállati pír felhője ömölné körül; mennyei érzés áradt el bensejében; bensőséges
gyönyörrel törekedett benne számtalan gondolat egyesülésre. Új, sohasem látott
képek fakadtak benne, s ezek is egymásba folytak, és látható lényekké váltak
őkörötte; s a nyájas elemnek minden hulláma megannyi gyöngéd kebelként simult
hozzá. A habokban akárha bájos leánykák oldódtak volna fel, akik testet
öltöttek a fiú mellett egy-egy pillanatra. Az elragadtatástól megittasulva s
mégis minden benyomásának tudatában, lassan úszott a villódzó, fényes árral,
amely a medencéből a szirtek üregeibe folyt. Édes bágyadás lepte meg, amelyben
elmondhatatlan történéseket álmodott, és amelyből újabb sugallat ragadta ki.
Édes álmélkodása mind magasabbra hágott a különös átváltozás láttán, amikor hirtelen fölébredt anyja hangjára, s a szülői házban találta magát, immár a reggeli napsütés aranykévéiben. Túlságosan lelkesült volt, semhogy álma félbeszakításától elszomorodott volna; kedvesen kívánt inkább jó reggelt az anyjának, viszonozva szíves ölelését...
(Fordította: Márton László)