NOVALIS

(Friedrich von Hardenberg, 1772-1801)

Lied aus Heinrich von Ofterdingen/Dal a Heinrich von Ofterdingenből

Wenn nicht mehr Zahlen...

Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren

Sind Schlüssel aller Kreaturen,

Wenn die, so singen oder küssen,

Mehr als die Tiefgelehrten wissen,

Wenn sich die Welt in's freie Leben,

Und in die Welt wird zurück begeben,

Wenn dann sich wieder Licht und Schatten

Zu ächter Klarheit werden gatten,

Und man in Märchen und Gedichten

Erkennt die ewgen Weltgeschichten,

Dann fliegt vor Einem geheimen Wort

Das ganze verkehrte Wesen fort.

Mikor a számok...

Mikor a számok, ábrák, tények

Már nem kulcsai minden lénynek,

Mikor ki dalra, csókra ébred,

Többet tud, mint a tudós vének,

Szabad élet jön a világba,

S a világ visszatér önmagába,

Mikor újból a fény s az árnyak

Tiszta egésszé összeállnak,

S forrása lesz versnek, mesének

Az egy-örök világtörténet,

Akkor egy titkos szó is elég,

hogy elszálljon a kifordult-lét.

(Fordította: Eszes Boldizsár)

Heinrich von Ofterdingen

Első rész: A várakozás

Első fejezet (részlet)

Szülei már nyugovóra tértek és aludtak, a falióra egyhangúan ketyegett, a zúgó szél zörgetett az ablakokon; a szoba fel-felderengett a hold fényében. A fiú nyugtalanul hánykódott fekhelyén; az idegenre s annak történeteire gondolt.

"Nem a kincsek ébresztettek ilyen kimondhatatlan kívánságot bennem - tűnődött -;
a bírvágy idegen tőlem; hanem a kék virágot szeretném látni. Ő jár elmémben szüntelen, és nem tudok mást kitalálni, sem elképzelni. Soha még nem fogott el ilyen érzés: mintha csak álmodtam vagy egy másik világba szenderültem volna, mert ahol eddig éltem, ebben a világban ugyan ki vesződött volna virágokkal; ilyesféle, virágnak szóló, furcsa szenvedélyről sohasem hallottam azelőtt.

Vajon honnét is jöhetett az idegen? Sohasem láttunk embert, hozzá hasonlót; mégsem fogom fel, miért hogy csak engem ragadott el annyira beszéde: hiszen a többiek ugyanazt hallották, mégsem érezték azt, amit én. Még csak nem is beszélhetek senkinek erről a csodálatos állapotról! Áradó gyönyörűséggel vagyok telve; s csak ha nem érzem jelenvalónak a virágot, akkor fog el egy mélységes, benső késztetés: meg nem értheti senki. Hiszem, hogy meg is tébolyodnék, ha nem látnék és gondolkodnék ily tisztán és világosan; azóta minden sokkal közelebb került hozzám.

Hallottam valaha letűnt korokról, amikor az állatok és a fák és a szirtek szót váltottak az emberekkel. Nekem úgy rémlik, mintha most is meg akarnának szólítani minden pillanatban, és mintha leolvashatnám róluk, amit mondani kívánnak. Bizonyára sok szó akad még, amelyeket nem ismerek; ha többjüket ismerném, sokkal inkább felfognék mindent. Máskor táncolni szeretek; most inkább töprengek a muzsikán."

A fiú lassacskán elmerült édes ábrándjaiban, és elszunnyadt. Beláthatatlan távolokról és ember nem járta, vad vidékekről álmodott elébb. Tengeren kelt át felfoghatatlan könnyedséggel; csodás állatokat látott; sokféle-fajta emberrel élt együtt, hol háborúkban, ádáz tusákban, hol csendes kunyhókban. Fogságba esett, siralmas nyomorúságba. Soha nem ismert magasságba csapott föl benne minden érzés. Végtelenül színes életet élt át; meghalt és visszatért; a leghőbb szenvedéllyel szeretett, majd szerelmétől örökkétig elválasztatott.

Végre virradatkor, amikor felderengett az ég, lecsillapult a lelke; tisztábbak és maradandóbbak lettek a képek. Úgy sejlett, mintha setét erdőt járna magányosan. Csak ritkán csillant át a napfény a zöldellő szövedéken. Csakhamar egy fölfelé vezető sziklaszurdokhoz ért. Mohos köveken hágott föl, amelyeket egy régvolt áradás vetett a mélybe. Minél magasabbra jutott, annál világosabb lett a vadon. Végül egy kis tisztáshoz ért, amely a hegy hajlatában feküdt. A tisztás mögött kőszál magaslott, amelynek lábánál ő megpillantott egy nyiladékot, ez pedig egy sziklába vágott folyosó elejének látszott.

A folyosóban kényelmes volt a járás; tágas terembe vitt, amelyből világosság csillamodott felé már messziről. Belépve roppant sugárnyalábot látott, amely mintha szökőkútból lövellt volna egészen a boltozat legmagasáig, és odafönt miriád sziporkára porlott szét, amelyek alant egy nagy medencébe hullottak; ragyogott a sugár, mint a lángra gyúlt arany; semmi nesz nem hallatszott; szentséges csend foglalta körül a pompázó színjátékot. Ő pedig odament a medencéhez, amely végtelen sok színben hullámzott és remegett. Bevonta mindenütt a barlang falait ez a folyadék, amely nem forró, de hűvös volt, és a falakra csupán tompa, kékes fényt vetett.

Kezét a medencébe merítette, s benedvesítette ajkát. Mintha szellemlehelet járta volna át; erősnek és megújhodottnak érezte magát bensejében. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megfürödjék; levetkezett, és a medencébe lépett. Olybá tűnt, mintha napszállati pír felhője ömölné körül; mennyei érzés áradt el bensejében; bensőséges gyönyörrel törekedett benne számtalan gondolat egyesülésre. Új, sohasem látott képek fakadtak benne, s ezek is egymásba folytak, és látható lényekké váltak őkörötte; s a nyájas elemnek minden hulláma megannyi gyöngéd kebelként simult hozzá. A habokban akárha bájos leánykák oldódtak volna fel, akik testet öltöttek a fiú mellett egy-egy pillanatra. Az elragadtatástól megittasulva s mégis minden benyomásának tudatában, lassan úszott a villódzó, fényes árral, amely a medencéből a szirtek üregeibe folyt. Édes bágyadás lepte meg, amelyben elmondhatatlan történéseket álmodott, és amelyből újabb sugallat ragadta ki.

Lágy pázsiton találta magát, szegélyén egy forrásnak, amely a légbe szökellt, és ott akárha szerteporlott volna. Sötétkéken színlő, tarka erezetű sziklák magaslottak valamivel messzebb; a körülöttük csillanó napfény szelídebb és tündöklőbb volt a szokottnál; az égbolt feketébe játszó kék volt, és makulátlan. Ami azonban őt minden erejével vonzotta, egy magas, világoskék virág volt, amely a forrás mellett állt, és megérintette őt széles, fénylő leveleivel. Számtalan egyéb virág nyílt körötte, mindenféle színű; pompás illat áradt szét a levegőben. Ám ő nem vett észre mást, mint a kék virágot; hosszan és elbeszélhetetlenül gyöngéden szemlélte. Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és alakulni kezdett: még fénylőbbek lettek levelei, s hozzásimultak az egyre növekvő szárhoz; a virág Heinrich felé hajlott; a szirmok széles, kék nyakfodorrá váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett.

Édes álmélkodása mind magasabbra hágott a különös átváltozás láttán, amikor hirtelen fölébredt anyja hangjára, s a szülői házban találta magát, immár a reggeli napsütés aranykévéiben. Túlságosan lelkesült volt, semhogy álma félbeszakításától elszomorodott volna; kedvesen kívánt inkább jó reggelt az anyjának, viszonozva szíves ölelését...

(Fordította: Márton László)